Lelki gondozás és Istenfélelem 6. rész
Ha beismerjük az ellenszegülést, és Isten segítségével megvalljuk és kimondjuk, hogy „nem akarok ideges lenni, nem akarok kiborulni, nem akarok lázadni, nem akarok agresszív lenni, nem akarok mérges lenni”, akkor kettős áldásban részesülünk. Először is, Isten megbocsát, különösen, ha megalázom magam és elmegyek bocsánatot kérni. Ez már szabadulást is eredményez, mert az a természet részben távozik – lehet, hogy lassan, de az is lehet, hogy rögtön. Másodszor pedig a láthatatlan világban, ahol ez a szerződés érvényes, a jót helyezzük az első helyre, s ezáltal feljogosítjuk Istent, hogy védelmezni tudjon az ellenséggel szemben, aki készenlétben vár, hogy bántalmazni és gyötörni tudjon bennünket. Ez az értelme ennek a folyamatnak, és így nyerünk áldást belőle.
Így eljutunk a negyedik ponthoz, ami már az ellenszegülésben is benne van, ez pedig: a büszkeség. Ha erről a pontról beszélünk, nem nagyon találunk visszhangra testvéreinknél. Leginkább ez a válasz: nem értem.
Én? Büszke? Sokszor kaptam már ilyen választ: „Én? Én sok minden vagyok, biztos, de büszke nem. Sőt még azt is hozzáteszi: éppen az az én bajom, hogy tele vagyok kisebbrendűségi érzéssel. Távol állok a büszkeségtől. Majdhogynem azt mondja: „Bárcsak lenne bennem egy kis büszkeség! De nincs is olyan dolog, amire büszke lehetnék. Ezek a bizonygatások, mentegetőzések. Pedig, ha ezen az úton megyünk: 1. bűnös cselekedetek; 2. meg nem bocsátás; 3. ellenszegülés = lázadás, akkor előkészített az út a büszkeséghez. Ezért be kell, hogy lássam, hogy büszkeség van bennem. Ha rájövök erre, akkor ez még nagyobb felfedezés, mint az ellenszegülés leleplezése. Ha rájön az ember, akkor azt mondja: soha nem gondoltam, hogy büszkeség is van bennem.
Természetesen segítséget, felvilágosítást kell nyújtanunk a testvérünknek abban, hogy mit is jelent a büszkeség. Ekkor ő ezt hamar be is látja. Ha a büszkeségről beszélünk, ismét meglátjuk a párhuzamot az istenfélelemmel.
A Példabeszédek 8,13-ban azt olvassuk: „A kevélyt és a kevélységet gyűlölöm!“ Tagadhatatlan, hogy mindnyájunkban van büszkeség. Abszolút alázatos ember, vagy keresztény nincs. Állandóan ki vagyunk téve a büszkeség kísértésének, hogy valamire büszkék legyünk, vagy valamit beképzeljünk magunkról. De én egy olyan fokú büszkeségről beszélek, amikor ez lényeges motívum, egy bizonyos erő, ami együttműködik életbevágó elhatározásainkkal.
A büszkeség ebben az értelemben megbetegít. Általánosíthatjuk ezt az értelmezést és megvigasztalhatjuk magunkat: „Ó, hát mindenkiben van büszkeség, vagyis nem mindenki alázatos!” Ezért aztán nem is tulajdonítunk ennek kellő jelentőséget, pedig ez nem igaz.
A büszkeség különböző mértékben befolyásolja életünket. Ugyan nem tudom megmondani, hogy mikor erénytelenség vagy mikor betegséget okozó erő. De a gyakorlati lelki gondozásban tapasztalni fogjuk. A büszkeség olyan szó, amit fel kell bontanunk.
Ha valaki azt mondja, hogy én nem vagyok büszke, akkor megkérdezhetjük: „Talán érzékeny (sértődékeny) vagy?” És ilyenkor jön az első felébredés. Sokan azt mondják: „Érzékeny (sértődékeny)? Igen, az vagyok.” Érzékenység, ez egy másik kifejezés a büszkeségre.
Aki nem büszke, az nem is lehet érzékeny. Aki viszont érzékeny, az biztos, hogy büszke.
Az érzékenység a büszkeségből kapja minden impulzusát. Sokan meglepődnek és azt kérdezik: „Az érzékenység valóban ilyen komoly dolog lenne?” Az érzékenység után közvetlenül következik az önsajnálat. És az önsajnálattól nagyon rövid az út a betegségig. Az önsajnálat már magában véve is betegség. Itt is azt mondhatom: ha elér egy bizonyos mértéket, akkor elkerülhetetlen a depresszió. Persze más következmények is lehetnek, nem kell ennek okvetlen depressziónak lenni.
A zavarok egész sorozata tulajdonképpen az önsajnálatból fakad, abban gyökerezik. De ezen a ponton a legtöbb embernek kinyílik a szeme. Ilyenkor megkérdezhetjük: „Na, hogy állsz a megvallással, mármint az Úr nevének megvallásával?” Ezt a választ fogjuk kapni: „Az Urat megvallani? Ebben valóban nehézségeim vannak.”
Ez annyit jelent magyarul, hogy ő olyan büszke, hogy kérdéses esetben inkább hallgat, minthogy megvallja Jézust. Ez sok problémát von maga után. Ha valóban meg akarunk gyógyulni, akkor legyen bennünk annyi bátorság, hogy belássuk ezt, és megbánjuk. Nagy igazság, hogy bizonyos gyógyulás nem következik be a büszkeség megvallása nélkül, és a nélkül, hogy a súlypontot az alázatra ne helyeznénk át az életünkben.
Van már egypár szomorú tapasztalat a hátam mögött. Nem sok, de ez elég. Eszembe jut egy fiatal lány, aki hozzám jött egy sor problémával. A vezérproblémái a félelem és depresszió voltak. Az ő esetével is ezek szerint a pontok szerint foglalkoztam, és kezdetben aktív volt. Azonban, amikor az el-lenszegüléshez, vagy a lázadáshoz értünk, akkor már nehézségek támadtak, mert ezt nem ismerte fel és azt mondta, hogy ilyen az én természetem, én ilyen vagyok. Ő ezt így fogta fel, habár tudtam, hogy másoknak egész más véleménye van róla. A büszkeségből viszont nem látott magában semmit.
Művészete volt a büszkeség elrejtése. Vallásoskodással rejtette el a büszkeséget, mesterien tudott imádkozni. Ez is büszkeségét támasztotta alá, és nem volt benne semmi a valódi összetörtségből, alázatból. Ezért nem javult a betegsége, sőt még rosszabb lett.
Mi is hibát követtünk el, amikor imádkoztunk vele, mielőtt ő belátta volna, hogy ezeken a pontokon érintett, és megbánást tanúsított volna. Ezt követte a kétely, tehát kételkedett a hitben, és ez erős depresszióhoz vezetett. Ilyet többször átéltem, hogy nem volt javulás, mert büszkeség volt az illetőben.
Gondoljuk most át még egyszer, mi is a büszkeség? Beszéljünk erről, hogy jobban megfoghassuk. A büszkeség az ősbűn. A büszkeség az önállóságra törekvés. Függetlenség Istentől, dacára annak, hogy állandóan Isten nevét használjuk. Büszkeség: az az igyekezet, hogy nem létező tények és cselekedetek által akarunk valamik lenni, érvényesülni. Tehát a büszkeség egy gyakorlatba áttett hazugság. Hazugsággal való együttműködés. Olyasmire vagyok büszke, ami nincs.
A büszkeségben a hatalomvágy gondolata rejlik, párosítva a hazugsággal. Mivel ez így van, a hazugságnak lényeges szerep jut a büszkeségben.
A Példabeszédekben azt olvassuk, hogy a bukás előtt kevélység jár. Ezt az igét sokáig nem értettem, mert azt gondoltam, hogy aki büszke, az biztosan el fog bukni. De az Ige nem így mondja, hanem úgy, hogy a bukás előzménye a büszkeség. Az Ige világosan mondja, hogy mindaz, aki elbukik, előtte büszke volt.
Most biztos eszetekbe jutnak személyek, akik bizonyos hibákba estek, elbuktak bizonyos területen, s akkor azt mondtuk, hogy hát ezért történt, azért történt, mert hát a családi helyzet stb. De megmondom nektek őszintén: a valódi ok a büszkeség volt.
A lelki gondozásban gyakran átélem, hogy ha pontosan és alaposan kivizsgálom az esetet, minden bukás előtt ott volt a büszkeség. Ez egy gyilkoló erénytelenség. Ezért nagyon törekedjünk arra, hogy valóban alázatosak legyünk.
Testvéreim! Ne legyünk ebben közömbösek! Külföldön jártam és ötnapos tartózkodásom alatt annyi olyan esetet hallottam, amikor kiváló, értékes szolgái Istennek, valódi harcosok – elestek. Mindegyikük esetében büszkeség állt fenn. Szörnyű volt látni. Csak azt tudtam kiáltani: Uram, őrizz meg ettől! A büszkeségtől! Borzasztó volt azt látni, hogy Isten szolgái milyen szellemi magaslatot el tudnak érni, és milyen mélyre tudnak zuhanni. Rájöttem, hogy ez az a bűn – minden más bűn előtt –, amely Isten szolgáit elbuktatja.
Három tény miatt buknak el Isten szolgái: 1. kevélység, büszkeség; 2. pénz; 3. nők. Valójában csak erre az egyre redukálhatjuk: büszkeség. A többi ok ezután következik. Ezt most nem akarom tovább kifejteni, de az Ige világosan megmutatja, mert a büszkeség a hazugsággal van kapcsolatban. Mivel a hazugság elvakít, a büszke elvakul, ezért esik el. Tehát mellélép, mert nem lát. De most ne csak másokra gondoljunk, hanem magunkra is. Ha valaki ezt az utolsó dolgot nem látja be, nem ismeri el a büszkeséget, nem fog teljes győzelemre jutni.
Én tudom, hogy az Úr kegyelemből már előre sok jó dolgot megad, de a végérvényes győzelem, az igazi siker – aminek látható gyümölcsei vannak – nem lesz lehetséges. Az illető vagy visszaesik, vagy nem ér el odáig, hogy igazi, mély kapcsolata legyen az Úrral, vagy a betegsége nem lesz teljesen meggyógyítható.
De mi történik azokkal a testvérekkel, akik azt mondják: mindez nagyon szép és nagyon jó, de rám nem vonatkozik, mert nekem inkább kisebbrendűségi érzésem van, én semmi se vagyok, sőt még a semminél is kevesebb. Engem valóban nem lehet használni semmire. Képességeim nincsenek, alázatosabb vagyok, mint az a szó, hogy „alázat“. Na, mi van az ilyennel?
Ilyen a valóban büszke. Ő a csalódott büszkékhez tartozik. Azokhoz, akik sohasem érik el saját céljukat. Azért nem érik el, mert túl magasra teszik a lécet. A büszkeségben lehet egy-egy kis sikerre is szert tenni, ha az ember eredményt tud felmutatni. De a büszkeség mellett csalódhattok is, úgy, hogy a vége a kilátástalanság. Megvan az érvényesülési vágy, a sikervágy, tudásvágy – ezek mind jó törekvések –, amik mégsem valósultak meg. Az illető kisebbrendűségi érzései közepette csak azt látja: nem valósult meg. De a motivációt, a nagyravágyást, azt nem látja.
Aki valóban semmi, aki igazán elhiszi, hogy Isten szemében semmi, és Isten erejét kéri, az átéli és megtapasztalja, hogy az Úr hozzáteszi a magáét. Akkor nem lesz kisebbrendűségi érzése, mert számára minden az Úrtól jön. Ez mind igaz. Ez nem túlzás. Az ilyen személy nem lehet lelki beteg, mert nincs önsajnálat. Tehát a valóban alázatos olyan messze van a lelki betegségtől, depressziótól, mint a napkelet a napnyugattól. Ezzel szemben, aki tele van komplexusokkal és a csökkent értékűség érzésével, az depresszív, mert a depresszió a büszkeségből él.
Itt most be is fejezem, de szeretném összefoglalni az elmondottakat, és megkérdezni, mit is használ a gyakorlati lelki gondozásban ez a felállítás?
A jelentősége abban rejlik, hogy nincs feltétlen szükségünk magasan kidolgozott, tökéletes diagnosztikára, hogy a múltból minden fonalat és összefüggést kibogozzunk, átlássunk, hanem Istenben bízva elhiggyük, hogy ha az illető az Úr előtt megalázkodik, bűnbánatot tart, megbocsát, belátja lázadását és felhagy vele, akkor valóban elérte az igazság alapját. Így Isten biztosan cselekedni fog. Ezáltal fel vagyunk mentve a ránk háruló felelősségtől, hogy mi mentsük ki a mi hatalmunk által a bajban lévőt. Így az Úr lesz a felelős és a gyógyító, az illető pedig e lépések által megmutatja, hogy igen, ő is akarja. Másképpen kifejezve, ha nekünk sikerülne is az összefüggéseket felfedezni, hogy az illető hol nyitott kaput az ördögnek, mi váltotta ki a betegséget, és nyitott könyvként látnánk magunk előtt, úgy, hogy azt mondhatnánk: hiánytalan képet kaptunk, sőt, még ha teljhatalommal rendelkeznénk is – mindennek dacára sem lenne teljesen egészséges az illető, csak akkor, ha ő is tartja magát az istenfélelem fenti négy pontjához. Bűnbánat nélkül nincs teljes megkönnyebbülés, megoldás, gyógyulás.
Természetesen, a bűnbánatot konkretizálnunk kell. Ezzel tartozunk a betegnek, hiszen nem vagdoshatjuk csak úgy a fejéhez, hogy légy már alázatos, tarts bűnbánatot! Ő pedig azt sem tudja, hogy is tegye. Mindent el kell magyarázni szeretettel, részletesen, világosan, és szeressük őt, imádkozzunk érte. Nyújtsunk neki segítséget, hogy belátásra jusson, hogy vonzódjon az Úrhoz.
Ezt mind tennünk is kell, hogy igazi példák legyünk. A felelősség végül is őrajta van, és így távol tartjuk azt a képzetet, hogy rajtunk keresztül gyógyul meg, hogy a mi erőnk által kap segítséget. Mert ezeket a reménységeket, elképzeléseket – amikkel hozzánk jönnek –, szeretettel meg kell semmisítenünk. Ennek az az útja-módja, hogy megmondjuk: „Az Úr az, aki téged meggyógyít, és te vagy az, akin múlik a javulás.”
Jézus azt mondta az embereknek, akik hozzá jöttek és hittek; mint a vérfolyásos asszony is, aki Őt hátulról megérintette: „A te hited meggyógyított téged!“
A gyógyulás hitből jön, de Ő adja az erőt.
Az Úr értékeli a mi bevetésünket, őszinteségünket, szófogadásunkat.
Ebben a kijelentésben: „A te hited meggyógyított téged!“ – ez mind benne van.
Fontos, hogy testvéreinket ehhez vezessük el, a lényeghez, a valódi keresztény erkölcshöz.
Ebben a kijelentésben: „A te hited meggyógyított téged!“ – ez mind benne van.
Fontos, hogy testvéreinket ehhez vezessük el, a lényeghez, a valódi keresztény erkölcshöz.
Ámen!
Folytatásként ajánlott: Bibliai hit alapjai.
(Hit- és Hitvédelem oldal ITT,)
(Dátumra, vagy a címre kattintva a kiválasztott oldal megnyílik a Hitéleti blogon.)
___________________________________________________________
A KRÍZIS MISSZIÓ HÍRLEVELEI ITT OLVASHATÓK :
____________________________________________________________________
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése