Írta
és különböző forrásokból összeállította:
Izsák-Bács Jeremiás lelkész
2012. szept. 15.
Örökkévaló azért
adta az őszi ünnepeket, mert éberségben akar tartani bennünket, és ezekkel akar
évenként a Messiás második visszajövetelére emlékeztetni. Így határozta meg az
év ünnepeit, a tavaszi ünnepeknek az őszi ünnepekkel együtt teljes az üzenete.
Ennek jó tudatában lennünk, különösen ezekben az időkben.
„És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izráel fiaihoz, mondván: A
hetedik hónapban, a hónap első napján legyen nektek szombati nyugalom,
emlékeztető harsonamegszólaltatás (sófárfújás), szent gyülekezés. Semmi
nehéz munkát ne végezzetek és mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak.” (III. Móz. 23, 23-25 – Hertz Biblia)
Ezen a napon a harmincszor, más irányzatokban százszor fújják meg a
sófárt. Más ünnepeken is meg szokták fújni a kürtöt az ünneplés részeként a
hagyomány vagy az Írás alapján (IV. Móz. 10, 10).
A Ros hasana szellemi mondanivalója a mai napig el van rejtve. Nem
köthető egy konkrét eseményhez, az Írás alapján nem kapcsolható hozzá pusztán
egy szellemi üzenet.
A zsidóság az ünnepen belül eltolta
a hangsúlyokat, a kereszténység nem ünnepli, nem foglalkozik vele. A messiási
zsidóság hozta elő napjainkban új fényében az ünnepet, és keresi értelmét a
Messiásban. „… a messiási zsidók nemcsak hogy megfújják a sófárt, hanem a Messiás
második eljövetelével kapcsolják össze, minden olyan bibliai részt elolvasva,
amely a Második Eljövetelről szól.”1
A JESUA úgy
rendelte, hogy Izrael népe minden hónap első napján mutasson be áldozatot.
Isten elválasztott népe így lépett be a hónapba. A papok áldozatot mutattak be
az Örökkévalónak, és ezzel előre megszentelték a hónapot, egyfajta védelmet és
áldást kértek az eljövendő napokra. A Ros hódes, (ami annyit jelent, hogy a
„hónap feje”) Izrael életében ezért kiemelt nap volt, egy kisebb ünnep.
Ezeknek a megszentelt hónapoknak a sorában valahogy úgy emelkedik ki a hetedik
hónap, mint ahogy a szombat a hét napjai közül. Isten népének a hét napjai
közül sabbatot adott (II. Móz. 20, 10), a hónapok közül sabbathónapot, és hét
évenként elrendelt egy sabbat évet, amikor pihent a föld (III. Móz 25, 4-5). A
Mindenható ezt a rendet adta az övéinek, hogy éljenek.
A zsidó naptár hetedik hónapja, a
tisri hónap. Ekkor zajlik le a mózesi könyvekben adott három őszi ünnep. A
hónap első napján a kürtzengés ünnepén kezdődik el ez a sabbati időszak. A
Messiás népe közt is a mindenható Isten kegyelméből jól ismert az, hogy a
teremtés óta hatezer év telt el. A hetedikben lesz meg a Messiás Király
országlása, az ezer éves birodalom. Üdvtörténeti szempontból ezt vetíti ki a
sabbat hónap. Ahogy a hetedik hónap sófárfújással kezdődik meg, ugyanúgy a
Messiás ezer éves birodalma, az ennek előszelét hozó események is az angyalok
sófár fújásával kezdődnek.
A hetedik hónap első napja két szempontból volt több a többi
hónapkezdésnél: egyrészt ekkor a szokásos újholdkor bemutatott áldozatok felett
is vittek az oltárra áldozatot (IV. Móz. 29, 1-6). Másrészt, amíg más
hónapokban az újhold feltűnését rövid kürtfújásokkal jelezték (IV. Móz. 10,10),
addig a hetedik hónapban hosszan, többször szólaltak meg a kürtök. Ahogy a
hetedik nap és a hetedik év szent az Örökkévaló előtt, úgy a hetedik hónap is
és a hetedik évezred is az lesz.
Két hangszer
A magyar fordításokban olvashatunk trombitákról, harsona szaváról vagy a
kürt megfújásáról. Valójában az Írás eredeti héber szövegében és az Írást
megelevenítő zsidó hagyományban nincs szó három különböző hangszerről. Isten
úgy rendelkezett, hogy kétféle fúvós hangszert használjon a választott nép
különböző feladatokhoz, szolgálatokhoz.
Az egyikről Isten így rendelkezik:
„Készíts magadnak két ezüst harsonát (trombitát);
vert munkával készítsd el…”(IV. Móz.
10, 2 – Hertz).
Ezekre az ezüst fúvós hangszerekre valóban illik a kürt, a harsona vagy a
trombita megnevezés. Kinézetre leginkább a mai tábori kürtökhöz
hasonlítanak, minden sabbat kezdetét és végét ezzel jelezték a papok. De a
Tanach (Ószövetség) szerint ez a hangszer szolgált a nép és a fejedelmek
összehívására is (IV. Móz. 10, 2-5). Az Újszövetség erre a fajta fúvós
hangszerre utalhat a Mt. 6, 2.; a Jel. 1, 10.; a Jel. 4, 1., és a Jel. 18, 22.
versekben.
A másik kürt sokkal híresebb. Ez a sófár, a kosszarvból készült kürt. A
kürtzengés ünnepén a sófárt fújják meg, Az ötvenedik évben Jom kippurkor
az Írás kifejezetten előírja, hogy a sófárt kell megfújni. Talán az ezekhez
szellemileg kapcsolódó ünnepen ezért szólt a sófár. a két hangszer közül a sófár
szól, amikor valamely nagy üdvtörténeti eseményt harangoz be a Mt. 24, 31; I.
Kor. 15, 51-52; I. Thesz. 4, 16-17; Jel. 8, 2.6-8.10.12-13; – 9, 1.13-14; – 10,
7; – 11, 15. versekben.
Nehézséget
jelent az, hogy a magyar fordítások sokszor nem adják vissza pontosan az egyes
héber kifejezéseket. Sehol nem olvasunk pl. sófárról, így azt gondolhatjuk,
hogy ez egy tradicionális zsidó hangszer, aminek megvan a helye a zsidó
hagyományban, de semmi köze sincs a Messiáshoz.
Mit jelenthet az ünnep a Messiásban?
Nem csak ezen az ünnepen szól a kürt, Hiszen a többi hónap elején
vagy Jom kippurkor is megfújják. De ez az ünnep „csak” a sófár megfújásáról
szól, és így mindent magában foglal, ami Isten Igéjében a sófárfújással
kapcsolatba hozható. Elsősorban ez adja a kulcsot az ünnep üdvtörténeti
helyének megleléséhez. Mindenek előtt azonban három Igére szeretnék
rámutatni, amelyeket a keresztény világban nem hoznak kapcsolatba a kürtzengés
ünnepével.
A sófár a Jelenések könyvén kívül e három helyen fordul elő az Újszövetségben.
Ezek kiemelkednek az Írásból üzenetükkel. (Ezen kívül egyszer olvasni még a
Zsidókhoz írt levélben a sófárról.
Mindhárom Ige az elragadtatáshoz köthető, és a Messiás közeli második
visszajövetelét vetíti előre.
„Ő (az Emberfia) ki fogja küldeni angyalait egy nagy sófárral, és egybe fogják gyűjteni a választottakat négy szelek felöl, az ég egyik
végétől a másikig.” (Mt. 24, 31 – CBJ)
„Nézzétek, egy titkot fogok elmondani nektek –
közülünk nem mindnyájan fogunk meghalni! Ám mindnyájan el fogunk változni! Ez
csak egy pillanatig tart majd, egy hunyorítás erejéig az utolsó sófárnál. Mert a sófár meg fog szólalni, és a halottak fel
fognak támadni az örök életre, és mi is el fogunk változni.” (I. Kor. 15, 51-52 – CBJ)
„Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt de
feltámadott, miért nem hihetnénk, hogy így az Isten Jézuson keresztül ővele
együtt azokat is elő fogja hozni, akik elaludtak már? Mert azt az Úr szavával
mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk és az Úr megjelenéséig megmaradunk,
semmiképpen sem előzzük meg azokat, akik elaludtak, mert maga az Úr
parancsszóval, főangyal szózatával, Isten kürtjével (sófár) alászáll az
égből, először azok a halottak, akik a Krisztusban vannak, feltámadnak, azután
bennünket, akik élünk és megmaradunk, velük együtt elragadnak felhőkben a
levegőbe, hogy ott az Úrral találkozzunk, és így mindenkor az Úrral leszünk.” ( I.Thessz. 4, 14-17 – Csia)
A fenti Igékkel párhuzamosan a Tanachban (Ószövetségben) láthatjuk, hogy
Isten akaratából ezzel a hangszerrel
(1) hívták össze a népet, és mennyei sófár szólt,
(2) a hatalmas Isten megjelenésekor, és ha
(3) a király trónra lépett, akkor is megszólalt a sófár.
(1) Nép egybegyűjtése
„Készíts magadnak két ezüst harsonát; (trombitát) vert munkával
készítsd el azokat, hogy szolgáljanak a község egybehívására és hogy elindítsák
a táborokat. És ha megfújják őket, akkor gyülekezzék össze az egész község a
találkozás sátrának bejáratánál.” (IV. Móz.
10, 2-3 – Hertz)
„Ő (az Emberfia) ki fogja küldeni angyalait nagy
sófárokkal, és egybe fogják gyűjteni a választottakat…” (Mt. 24, 31 – CJB)
A
trombitákkal hívták össze a népet és a nép fejedelmeit is Izraelben.
Messziről
meg lehetett hallani azt, ha az Örökkévaló maga elé hívta a népét. Az utolsó
nagy egybegyülekezést az angyalok által megfújt sófárok fogják hirdetni. Így
kapcsolatba hozzák a fenti Igét az elragadtatással, hisz ott is a sófár adja
meg a jelet az összegyülekezésre (vö. I. Kor. 15, 51-52; I. Thess. 4, 14-17),
de az elsődleges jelentése talán mégis Izrael népének szól.
A Máté evangéliuma 24. fejezetében a nagy egybegyűjtést hirdető 31. vers
előtt ezt olvashatjuk: „Akkor aztán láthatóvá lesz az égen
az ember Fiának jele. Akkor gyászolni fognak a föld összes törzsei, és meg fogják
látni az embernek Fiát, ahogy az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel
eljön.” (vö. Zak. 12, 10-14, Jel. 1, 7 –
Csia). Ez a vers és az ezt követők
Izraelről szólnak. Héberül ez úgy hangzik, hogy sír, gyászol az Erec minden
törzse.
„A Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm
a kegyelemnek és könyörületességnek lelkét, és reám tekintenek, a kit
átszegeztek, és siratják őt, a mint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek
utána, a mint keseregnek az elsőszülött után…
Eszerint Máté Izrael törzseinek fájdalmas felismeréséről szól (Mt. 24, 30),
majd a sófárról, ami egybehívja Izraelt az utolsó időkben (Mt. 24, 31), aztán a
fügefáról, Izraelről, amely az utolsó idők jeleként fog újra feltűnni (Mt. 24,
32).
Izrael e fájdalmakkal teli útjának végéről, a nagy egybegyűjtésről szól
Ésaiás is a könyve 27. fejezetében, amit így fejez be:
„És lesz ama napon: cséplést tart az Úr az Eufrátes
folyóvizétől Égyiptom patakjáig, és ti egyenként összeszedettek, Izráel fiai.
És lesz ama napon: megfújják a nagy kürtöt (nagy sófárt), és eljőnek, a kik elvesztek Assiria földében és a kik kiűzettek Égyiptom
földébe, és leborulnak az Úr előtt a szent hegyen, Jeruzsálemben.” (Ésa. 27, 12-13 Károli)
Az utóbbi Igében megjelenik a nagy sófár kifejezés, amit a Mt. 24, 31. verse
is használ.
Ezek szerint tehát Isten ismét a sófár szavára hívta és hívja össze Izraelt
ugyanúgy, ahogy az ősi időkben. Korábban szó volt arról, hogy ez az ünnep a
hetedik hónap első napjának ünnepe. Azaz üdvtörténeti szempontból ez tehát már
a hetedik millenniumi évezredhez tartozó ünnep. A sófár hangja már ezeket az
időket jelzi. Az, hogy Izraelt Isten majdnem két évezred után összegyűjtötte,
legfőképpen azért történt, hogy e népet előkészítse Fia visszajövetelére, és
ottani uralkodására (Ezék. 37). Az a sófár, amely Izraelt összehívta, hogy újra
megalakítsa államát, már megszólalt. És még mindig szólít a hazatérésre. Mindez
jól mutatja, mennyire közel vagyunk a Messiás második eljöveteléhez.
(2)
Isten megjelenése
„És történt a harmadik napon, midőn felkelt a reggel,
voltak mennydörgések és villámlások és nehéz felhő volt a hegyen és a harsona (sófár)
hangja igen erős volt és megdöbbent az egész nép, amely a táborban volt…
…leszállott arra az Úr tűzben…” (II. Móz. 19,
16.18 – Hertz)
„És megjelen felettök az Úr, és nyila repül mint a villámlás; az Úr
Isten kürtöt (sófárt) fuvall, és déli szelekben nyomul elő.” (Zak. 9, 14 – Károli)
Amikor Isten Mózes idejében megjelent a Sínai hegyen, akkor azt erővel és
hatalommal tette. “És mind a nép látta a mennydörgést
és a villanó lángokat, a harsona (sófár) hangját és a füstölgő hegyet. És
látta a nép és megrendült és megállott a távolban.” (II. Móz . 20, 18 ). A Messiás visszajövetele talán
leginkább ehhez hasonlítható, noha még sokkal hatalmasabb és dicsőségesebb
lesz.
Zakariás könyve (Zak. 9, 14) szerint Istennek második, még hatalmasabb
megjelenését is a sófár szava kíséri majd. Érdekes módon itt az Úr Isten fújja
meg a sófárt. A héber szöveg szerint Adonai Elohim fogja megszólaltatni. Ez
tökéletesen megkülönbözteti ezt a sófárhangot azoktól, amelyekről a Biblia ír.
De ha megfigyeljük, akkor láthatjuk, hogy már a Sínai hegyen sem emberi erő szólaltatta
meg a sófárt.
A Jelenések könyvében több helyen azt látjuk, hogy angyalok fújják meg a
sófár (pl. Jel. 8, 2). Mindezek olyan titkok, melyek Istennél vannak. De ha a
földön Isten akaratából megfújjuk a sófárt, akkor arról mindenképpen elmondható,
hogy a mennyei dolgoknak mását cselekedjük. Pál apostol beszél arról, hogy az
újholdak (!), az ünnepek az eljövendő dolgoknak árnyékai (Kol. 2, 16-17). Ő ezt
minden bizonnyal mindenek előtt az Úr ünnepeire értette, amelyeket a III. Mózes
23. fejezete ír le.
(3) A Király koronázása
„És kenje őt ott Sádók pap és Nátán próféta Izráelnek
királyává; és fújjátok meg a harsonákat (sófárokat), és kiáltsátok:
Éljen Salamon király!” (I. Kir. 1,34 vö. 1, 39 – Károli)
„Felvonul
Isten harsona-szónál, kürtzengés (sófárfújás) közt az Úr.” (Zsolt. 47, 6 – Károli)
„És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér
ló, és a ki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél
és hadakozik….
És az ő ruháján és
tomporán oda vala írva az ő neve: királyoknak Királya, és uraknak Ura.” (Jel. 19, 11.16)
A sófár akkor hangzott fel, amikor az új király trónra ült. Az újonnan
megkoronázott királyt vezette elő és az ő hatalmát hirdette. Láthatjuk ezt az
Írásban Salamon trónra lépésénél, Jéhunál (II. Kir. 9, 13) vagy Joásnál (II.
Kir. 11, 12-14).
Alig képzelhető el az, hogy ha Izrael földi királyainak trónra lépésekor
szólt a sófár, akkor a mennyei Király trónra lépésekor hallgatnának a kosszarv
kürtök. Az üdvtörténet új nagy korszakát beharangozó sófár szava azt hirdeti:
Jön a Királyok Királya! Eljött megkoronázásának ideje! Mintha már erről szólna
a Kóráh fiainak zsoltára is:
„Felvonul Isten harsona-szónál, kürtzengés (sófárfújás)
közt az Úr. Énekeljetek Istennek, énekeljetek; énekeljetek királyunknak,
énekeljetek! Mert az egész föld királya az Isten: énekeljetek bölcseséggel.
Isten uralkodik a nemzetek fölött; Isten ott ül az ő szentségének trónján.” (Zsolt. 47, 6-9 – Károli)
De még világosabban hirdeti ezt a 98. zsoltár:
„Trombitákkal (trombitákkal) és kürtzengéssel (sófár
hangjával) vígadozzatok a király, az Úr előtt!” (Zsolt. 98,6 – Károli)
(4) Izsák feláldozása – Ábrahám feltámadásba vetett hite
“Ábrahám fölemelte szemét és íme, látott mögötte egy
kost, amely szarvával megakadt a bozótban…” (Gen 22, 13 – Hertz)
Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az
egyszülöttet vitte áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte, A kinek meg volt
mondva: Izsákban neveztetik néked mag; Úgy gondolkozván, hogy az Isten a
halálból is képes feltámasztani, miért is őt példaképen visszanyerte.” (Zsid. 11,17-19)
Amikor
Ábrahám be akarta mutatni fiát (I. Móz. 22.), akkor jelent meg az Írás
„leghíresebb” kosa. Ez a kos a szarvánál fogva akadt fenn a bozótban, így tudta
Ábrahám megfogni, és feláldozni fia helyett. Ennek kapcsán a zsinagógákban az
ünnep második napján szokták felolvasni Izsák történetét.
A Zsidókhoz
írt levél arról ír, hogy Ábrahám azzal a hittel áldozta fel Izsákot, hogy„Isten
a halálból is képes feltámasztani…”. Itt mutatkozik meg Ábrahám Isten által csodálatosan megformált
személyiségében egy „erény”, a feltámadásba vetett hit.
Ábrahám minden zsidó atyja, de a Messiáson keresztül minden kereszténynek
is. Ő azért lehetett első, és magja minden hívőnek (I. Móz. 12, 1-3), mert
Isten olyan tulajdonságokat munkált el benne, amik még bennünk is tovább élnek
a mai napig. Ábrahám volt az, aki ígéretet kapott a földre, ő imádkozott oly
megindítóan, és olyan lelkülettel Sodomáért, és Gomoráért, ami még ma is sok
odaszánt hívőben megelevenedik egy átadott könyörgés során. De ő fizetett
először tizedet is, és tett olyan dolgokat, amiben mindannyian szellemi
elődként tekinthetünk rá.
Hasonlóképpen Ábrahám történetében említi az Ige először konkrétan, hogy
megvolt benne a feltámadásba vetett hit, aminek minden Jesuában hívő emberben
meg kell lennie. Ábrahámnak ezt a hitet Izsák feláldozásakor adta az
Örökkévaló, és ekkor is próbálta meg, hogy valóban hisz-e a feltámadásban.
Szellemi értelemben Ábrahám számára meghalt a fia, mert eltökélte, hogy minden
belső, emberi ellenkezés ellenére feláldozza. Már csak a feltámadásában hitt,
amikor lesújtani készült rá. E hite teljesen élő volt, és azzal, hogy a
Mindenható megállította, számára „feltámadt” Izsák. Amikor ez a hit kiállta a
próbát, a kos adott kimenekedést, melyet a szarvánál fogva vont az oltárra.
Azoknak, akik elfogadták a Messiást, és Benne haltak meg, a hitük ugyancsak
kiállta a próbát, mint Ábrahámé. Ők a kosszarv megfújásakor támadhatnak fel a
Megváltóban, Isten hitükre valóságosan azzal válaszol, hogy feltámasztja őket.
Az emlékeztető sófárfújás tehát jelképe a feltámadásba vetett hitnek is,
ami majd a Messiás Teste számára az utoljára felhangzó sófár megfújásakor lesz
valósággá.
(5)
A figyelmeztető sófár
„Embernek fia! szólj néped fiaihoz és mondjad nékik:
Mikor hozándok fegyvert valamely földre, és a föld népe választ egy férfit ő
magok közül, és őt őrállójokká teszik:
Ha valaki hallándja a trombitaszót (sófár szavát),
de nem hajt az intésre, s aztán a fegyver eljő és őt utóléri: az ő vére az ő
fején lesz. Hallotta a trombitaszót (sófár szavát), de nem hajtott az
intésre, tehát az ő vére ő rajta lesz; és ha hajtott az intésre, megmentette
lelkét.” (Ezék. 33, 2-5 – Károli)
A Messiás eljöveteléig a Ros hasanakor megszólaló sófár legfőbb intése
számunkra az lehet, hogy meg kell igazulnunk. A kürtzengés ünnepe minden évben
a Megváltó visszajövetelét is hirdeti, azt üzenve: „Most még a földi sófárok
szólnak, de nemsokára a mennyei hangzik fel, és addigra készen kell lennünk.”
Az „őrtálló” erre figyelmeztet és óv minket a közelgő veszedelemtől. A fegyver,
az éhség, a nyomorúság már közelít, de ha hallgatunk az intésre, megmenekülünk.
A Ros hasana központi üzenete a zsidóság számára a felhívás a
megtérésre, figyelmeztetés arra, hogy az ítélő Isten elé kell állnunk. Az
ünnepnek ezt az üzenetét, a hozzá kapcsolódó szokásokat azonban az
elragadtatásra készülődés fényében érdemes is végiggondolni.
A rabbinikus hagyomány az élet múlékonyságára figyelmeztet. A zsidó új év
kezdetén azt mondja, hogy tartson az ember számadást. A sófár erre a számadásra
hív fel, ébreszt fel éles hangjával. Egy zsidó tradíció szerint nevelkedett
messiáshívő testvér azt mondta, a sófárnak úgy kell szólnia, hogy az ember
libabőrös legyen. E hangnak egyfajta ébresztőnek kell lennie, figyelmeztetésnek
a végre és arra, hogy Bíró elé kell állnunk.
A rabbik három könyvet említenek, az élet könyveit, amelyeket ilyenkor
nyitnak meg. Az egyik élet könyvében vannak az igazak, a másikban gonoszok. Az
ő sorsuk már eldőlt. A köztes állapotban lévők vannak a harmadik könyvben.
Mindezzel a bűnbánat szükségességét hangsúlyozzák a rabbik, hogy ki-ki gondolja
át, mit tett, és ennek megfelelően melyik könyvben szerepelhet…
Érdekes módon az élet könyvéről sokkal többet ír az Újszövetség. A
Jelenések könyvében szerepel legtöbbször, amelyben a sófárfújások is a
leggyakoribbak.
Az Újszövetség szerint: Az élet könyve a Bárányé (Jel. 13, 8; 21, 27), és
az igazak nevei vannak felírva benne (Fil. 4, 3). A mennyei Jeruzsálembe csak
az megy be, aki be van írva a könyvbe (Jel. 21, 27). Jesua maga is mondja: „De annak ne örüljetek, hogy a szellemek alátok vannak rendelve, annak örüljetek,
hogy a nevetek a mennyekben be van írva.” (Luk. 10, 20- Csia)
Ezek az Igék kérlelhetetlenül szembesítenek minket azzal a kérdéssel, hogy
be vagyunk-e írva az élet könyvébe? Fel vannak-e írva a neveink a
mennyben? Vagy igen, vagy nem. A sófár erre is emlékeztet, amikor éles hangja
belehasít levegőbe és felriaszt. Most még lehet korrigálni, bűnbánatot tartani…
„És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket,
állani az Isten előtt; és könyvek nyittatának meg, majd egy más könyv
nyittaték meg, a mely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból,
a mik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.” (Jel. 20,12 – Károli vö. Dán. 7,10)
A készülődés, a várakozás az elragadtatásra, az évenként visszatérő újabb
és újabb figyelmeztetés a bűnbánatra, önvizsgálatra, számadásra mind megvan
ebben az ünnepben!
(6) Ítélet
"Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet; az Úr napjának szava
keserves, kiáltoz azon a hős is. Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és
nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és
homálynak napja; felhőnek és borúnak napja. Kürtnek (sófárnak) és
tárogatónak napja a megerősített városok ellen és a büszke tornyok ellen!“ (Sof. 1,14-16- Károli)
„És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik
hét trombita (sófár)… És a hét angyal, akinél a hét trombita vala,
készüle a trombitáláshoz (sófár fújáshoz)…
Az első angyal azért (megfújta a sófárt)
trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre…” (Jel. 8, 2.6.7 – Károli)
A sófár az
ítéletre is figyelmeztet és emlékeztet minket. A kürtnek napja lesz az ítélet
napja „a büszke tornyok ellen” (Sof. 1,
16). Erről ír a Jelenések könyve is,
hogy ítélet lesz a földön, amelyet az angyali sófár szava fog megelőzni (Jel.
2.6.7.8.10 stb.). Ez a figyelmeztetés összekapcsolódik a bűnbánatra hívással
vagy annak végiggondolásával, hogy vajon az élet könyvében be van-e írva a
nevünk?
Egy sófár szól, de a hangja egyszerre több üzenetet közöl. A nagy
sófárfújás, ami után eljön a szentek elragadtatása, azoknak, akik itt maradnak,
egyben ítéletet hirdet. Ebben a korszakban más sófárok is megszólalnak (Jel.
2.6.7.8.10 stb.).
A sófár az ítéletre is figyelmeztet és emlékeztet minket. A kürtnek napja
lesz az ítélet napja „a büszke tornyok ellen” (Sof. 1, 16). Erről ír a Jelenések könyve is, hogy ítélet lesz a földön, amelyet az
angyali sófár szava fog megelőzni (Jel. 2.6.7.8.10 stb.). Ez a figyelmeztetés
összekapcsolódik a bűnbánatra hívással vagy annak végiggondolásával, hogy vajon
az élet könyvében be van-e írva a nevünk?
Jeremias igy szol:
„Oh én belsőm, oh én belsőm! , oh én szívemnek rekeszei! Háborog a szívem, nem hallgathatok! Hiszen hallottad én lelkem a kürt (sófár) szavát, a harczi riadót! Vészre vészt jelentenek; bizony elpusztul az egész föld, nagy hamarsággal elpusztulnak az én sátraim, kárpitjaim egy pillantás alatt! Meddig látok még hadi zászlót, és hallom a kürt (sófár) szavát?” (Jer. 4,19-21 – Károli)
(7) Bűnbánat
Ez az ünnep legfontosabb üzenete a zsidóság számára. Az ünnep előző jelentéseinél szóltunk az élet könyvéről, a sófár ébresztő, figyelmeztető hangjáról…
„Oh én belsőm, oh én belsőm! , oh én szívemnek rekeszei! Háborog a szívem, nem hallgathatok! Hiszen hallottad én lelkem a kürt (sófár) szavát, a harczi riadót! Vészre vészt jelentenek; bizony elpusztul az egész föld, nagy hamarsággal elpusztulnak az én sátraim, kárpitjaim egy pillantás alatt! Meddig látok még hadi zászlót, és hallom a kürt (sófár) szavát?” (Jer. 4,19-21 – Károli)
(7) Bűnbánat
Ez az ünnep legfontosabb üzenete a zsidóság számára. Az ünnep előző jelentéseinél szóltunk az élet könyvéről, a sófár ébresztő, figyelmeztető hangjáról…
Az évnek ez az egész időszaka a bűnbánat és az önvizsgálat jegyében telik
el. a vallásos zsidók már az egész elul hónapot (hatodik hónapot) azzal
töltik, hogy felkészülnek az ünnepre, a félelmes napokra. Ezen érdemes
elgondolkodnunk, mert üdvtörténeti szempontból a Messiás népe is most a hatodik
hónap végén jár.
Majd a Ros hasana indítja el a bűnbánatra hívással azt az időszakot, ami
tíz napig tart, és „félelmes napoknak” nevezik. A tíz nap a Jom kippurral zárul
le, és ez teszi teljessé. Az ünnepekre előírt szertartás szerint a sófár
csendben marad tíz napig, a „félelmes napokban” és Jom kippur végén hangzik
fel.
Végül egy érdekes párhuzam a messiási zsidók értelmezéseiből az ünnepre:
Abban az időben, amikor a Templom fennállt, a papság minden reggel három
trombita megfújásával hirdette ki a Templom kapuinak kinyitását. Ennek alapján
él egy hit, amely szerint kürtzengés ünnepén az első sófárhang a mennyek
kapujának megnyílását jelenti be. E tradíció megjelenik János Jelenéseiben,
amikor az apostol írja: „Egy nyitott ajtót láttam a
mennyben, és az előbbi hang, melyet úgy hallottam, mikor velem beszélt, mintha
kürt (trombita) harsogna, megszólalt: „Jöjj fel ide. …” (Jel. 4, 1- Csia).
E hagyomány szerint a mennyek kapuja kinyílik, és fogadja a bűnbánó
imádságokat, és nyitva marad egészen Jom kippur végéig. Az engesztelés napjának
liturgiája egy hosszú sófárfújással végződik, amely kihirdeti, hogy a mennyek
kapuja bezárult és az ítélet meghozatott.9
ÁMEN ÉS ÁMEN
______________________________________________________
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése