Bibliai hittől való elszakadás, és a katolicizmus
romlott fájának gyümölcsei: antiszemitizmus, gettók, népirtás
fasiszta- és náci kollaboráció (nemzeti együttműködés) !
Inkvizicio 605 évének gyümölcse: 50 millio személy kinzàsa és eröszakos kivégzése
Az alábbi cikket azért tartottam fontosnak közzé tenni, mert rendkívüli módon segít a tisztánlátásban, hogy felismerhessük a mai magyar közéletben felerősödött és egyre jobban elfogadott antiszemita, rasszista, fasiszta és náci töltetű megnyilvánulások mögött húzódó vallási és történelmi hátteret, mely elválaszthatatlan a bibliai hittől elszakadt katolicizmustól, annak Istenellenes szellemiségétől, a történelem során is bizonyított fasiszta- és náci kollaborációtól. A cikk írója bőségesen felsorolja azokat a történelmi tényeket, melyek bizonyítják a katolicizmus és a fasizmus (nácizmus) közötti szoros kapcsolatot és összefüggést. Ennek alapján azonnal érthető az elválaszthatatlan kapcsolat, a szellemi érdek, és az ok-okozati összefüggés a mai magyar államhatalom, az alaptörvény Nemzeti Hitvallása és a Vatikáni állam-egyház között, ami folyamatos támogatást és legitimációt nyújt a fajüldözö, szélsőséges és gyilkos indulatú eszméknek hazánkban. Fontos felismernünk és pontosítanunk azt a szellemi ellenséges hadsereget, amellyel szemben csak az Isten fegyvereivel tudjuk felvenni sikeresen a harcot. Ha nem vesszük fel ezt a szellemi harcot, akkor országunk ez eddiginél még inkább kiszolgáltatottabbá válik az ördög pusztító erejének, aminek a vége katasztrófa. Ezért bátorítom a kedves keresztény olvasókat a buzgó, közbenjáró imára, és aki teheti, az imaharcra is !
"Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok. Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, és felsaruzván lábaitokat a békesség evangyéliomának készségével; Mindezekhez fölvévén a hitnek paizsát, a melylyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; Az üdvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde: Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, " (Efézusi levél 6:12-18,)
_______________________________________________________________________
Márton István szakjogász írása
Az
alaptörvény katolikus állama
2012. január 27
A
kórterem csendes, újra csendes. Hiába jelentek meg sorra szakértői vélemények
és elemzések azonos eredővel: Magyarországon a demokrácia súlyos betegséggel
küzd. Hiába állították fel a diagnózist itthon és külföldön egyaránt, hiába
jelölték meg a terápiát. Tévedtek. A beteg ragaszkodott hozzá, hogy őt nem kell
gyógyítani. Ő nem beteg. Az orvosok és a diagnoszták kezüket széttárva
eloldalogtak. Ez esetben nincs mit tenni. A családtagok pedig örömujjongásban
törtek ki és elvonultak ünnepelni.
Ezen
nincs mit keseregni. A beteg gyógyítása helyett vizsgálható maga a betegség.
Honnan jött, szinte a semmiből? Vajon világjárvánnyá növi-e ki magát?
Gyógyítható-e egyáltalán?
Azzal
a véleménnyel nincs értelme szóba állni, miszerint a magyar demokráciával nincs
is semmi baj, hiszen ép és egészséges. Erről nem szabad vitát nyitni, mert egy
vitában csak ítéletet lehet mondani: ezek ostobák, megalkuvók, bértollnokok,
vagy Illyés Falujárási Emlékéből való „magánszorgalmú kutyák”. A többségre
inkább az jellemző, hogy hisznek, mégpedig olyan hittel, amelyet Szentgyörgyi
Albert így jellemzett 1976-ban, közvetlenül a halála előtt: „Az agy olyan
ravaszul dolgozik, hogy még be sem engedi azt az információt, ami ellentétben
áll személyes érdekünkkel, mondhatom úgy is, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha
pedig olyat csinálunk, ami ellentétben áll elveinkkel, a magas elvekkel, akkor
az agy mindjárt szolgáltat egy csomó érvet és indokot, hogy miért is kell
nekünk úgy cselekedni”. Szentgyörgyi professzor le is vonta a
konzekvenciát: „Az igazságot nem keresik az emberek – a kényelmet és a
jólétet keresik.”
Ezzel
az alapállással tehát nincs is mit kezdeni: a tények, a valóság nem győzhet az
imádat és szellemi konformizmus felett. Ha alapállásával ellenkező igazsággal
találkozik az ember, akkor vagy önmaga ellen kezd harcolni, vagy az igazság és
annak képviselői ellen. Amit mégis érdemes megvizsgálni: honnan származik ez a
szinte vallásos áhítat, amely elfed minden racionális érvet?
Ahhoz,
hogy a helyes választ megtaláljuk, először is a helyes kérdéseket kell
feltennünk. Emlékszem, mikor kutatni kezdtem a Biblia igazságait, a hatalmas
felismerések arra indítottak, hogy lányom végzős katolikus gimnáziumi
osztályában tartsak etika órát a Biblia alapján. Első kérdésem az volt az
osztályhoz, hogy ki hisz Istenben. Mindenki felemelte a kezét. Ekkor azt
kértem, hogy most az tegye fel a kezét, aki biztos tudomással bír Istenről.
Senki nem emelte fel a kezét. Íme, a bizonyíték, mondtam, hogy minden a helyes
kérdésfeltevéssel kezdődik. Ezért kezdte Isten a saját ujjával írt
parancsolatokat a felőle való gondolkozással: Ki vagyok én?
Most
is így kell eljárnunk. Annak megítéléséhez, hogy az alaptörvénnyel és erre
fűzött sarkalatos törvények sokaságával átalakított Magyarország demokratikus
állam-e vagy sem, először helyes kérdéseket kell feltenni. Az első kérdés
pedig, hogy kinek a véleménye a mérvadó egy-egy dolog megítélésében. Kinek a
beszédét fogadom el igaznak?
Vegyük
példának az antiszemitizmust. A közgondolkodás azt tartja erről, hogy ez 20.
századi jelenség és alapvetően a náci ideológia terméke. A hétköznapi
keresztény, ami a gyakorlatban legfőképpen katolikus vallású embert jelent
szerte a világon (a lényegi egyezőség okán idesorolva a szintén fundamentalista
amerikai evangelist irányzatot is), ha nyíltan nem is, de gondolkodásában
természetes egyszerűséggel zsidóellenes. Vajon miért?
A
választ a katolikus egyházi hagyományban találjuk. A hétköznapi keresztény
ugyanis azért nem ítéli el az antiszemitizmust, mert az ő egyháza sem utasítja
el. A katolikus egyház még senkit sem zárt ki soraiból (közismert nevén
kiátkozás), mert az illető antiszemita. Ez nem tartozik az általa nevesített
bűnök közé. Hogy miért nem? Magyarázatot bőséggel találunk a katolikus egyház
tanításainak alapját képező nagy teológusok között. Aranyszájú Szent
János például így foglalt állást: “A zsidók minden ember közül
legértéktelenebbek, buják, tolvajok, Krisztus kegyetlen gyilkosai, az ördög
tisztelői, a vallásuk betegség. A zsidók Krisztus kegyetlen gyilkosai és Isten
meggyilkolása miatt számukra semmiféle megtérés nem lehetséges, nincs bocsánat
vagy menekülés. A keresztényeknek nem szabad visszariadniuk a bosszútól. A
zsidóknak pedig szolgaságban kell élni örökre. Isten mindig gyűlölte a
zsidókat, ezért kötelessége minden kereszténynek gyűlölni a zsidókat.” Milánói
Szent Ambrus levelet írt a császárnak, amelyben bírálta a zsinagóga
újjáépítésére vonatkozó tervét: “Itt kijelentem, hogy én voltam az, aki felgyújtotta
a zsinagógát. Valóban én adtam ki a rendelkezést, hogy ezt tegyék meg, azért,
hogy ne legyen több olyan hely, ahol a Krisztust tagadják.” Niceai Szent
Gergely egy feljegyzett istentiszteleti szövegében így jellemezte a zsidókat:
“A próféták gyilkosai, az ördög társai, viperák népe, démonok nagytanácsa,
mindennek, ami szép és jó, ellenségei, kecskék és vaddisznók a
kegyetlenségükben.” Szent Ágoston sem maradhatott le: “Egy héber legmegfelelőbb
képmása Iskariotes Júdás, aki ezüstért adja el az Urat. Egy zsidó sohasem
értheti meg az Írásokat és örökre hordozza a büntetést Jézus haláláért.” Szent
Jeromos pedig, a Vulgata fordítója 418-ban ezt írta: “A zsidók született
hazudozók, akik a keresztényeket eretnekségre csábítják. Addig kell őket
büntetni, míg bűnt nem vallanak… (A zsinagógát) Ha kuplerájnak nevezed,
bűnbarlangnak, az ördög menedékének, a sátán erődítményének, a lélek
megrontójának, mindenféle gonoszság szakadékának, akkor még mindig kevesebbet
mondasz, mint amit megérdemel.”
Az
egyházi hagyomány a Bibliával ellentétben nem úgy tekint az ószövetségi zsidó
népre, mint akik Krisztus jellemének bemutatására hívattak el. Az ószövetségi
zsidó nép küldetésére ugyanis Ésaiás könyvének messiási próféciája is áll:
„Szolgám vagy te, Izráel, akiben én megdicsőülök… sőt a népeknek is
világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!” (49:3,6). Egy
„rendes” katolikus kikérné magának, ha zsidónak mondanák. Nem tudja, mert nem
olvassa, hogy (a mellesleg zsidó) Pál apostol a szó bibliai értelmében hogyan definiálta
az Isten beszédéhez hű egyházat a Római levél 2. és 3. fejezetében: „Mert nem
az a zsidó, aki külsőképpen az… Hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, amelynek
dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van… Mi tekintetben különb hát a
zsidó?… Mindenek előtt, hogy az Isten rájuk bízta az ő beszédeit.” Akik két
vasárnapi mise között gyűlölködnek embertársaik ellen, azok Isten beszédét
félre kell tegyék, mert a Biblia szerint „nincsen személyválogatás… nincs többé
görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai,
szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” (Kolosszei levél
3:25,11)
Tegyük
fel a kérdést: hogyan egyeztethető össze Krisztus lelkülete azok a
lelkületével, akik magukat az Ő helyettesítőjének állítják? Behelyettesíthető-e
Jézus azzal a III. Ince pápával, aki 1198-ban dekrétumban rendelte el először a
zsidók lakhely szerinti elkülönítését, egyúttal hagyománnyá tette a
kényszerhódolást, vagyis azt, hogy amikor a konklávét követően a hitközség
vezetője egy díszes Tóra-tekercs átadásával köszöntötte az új pápát, akkor ezt
e szavakkal adta vissza: confirmatus sed non consentimus, vagyis: megerősítjük,
de nem értünk egyet vele. (Később számos pápa annyit újított ezen az eljáráson,
hogy nem visszaadta az Ószövetségi Írást, hanem utálkozva a sárba ejtette.) Ez
a pápa hívta össze 1215-ben a IV. Lateráni zsinatot is, amelyen elrendelték a
zsidók megkülönböztető ruhaviseletét. Ezen felbuzdulva több egyházi zsinat
érezte úgy, hogy szintén valami maradandót tegyen e tárgyban. A Bécsi zsinaton
(1311) megtiltottak minden kapcsolatot keresztények és zsidók között. A Zamorai
zsinat (1313) pedig azt is kimondta, hogy a zsidókat szigorú elnyomás és
szolgaság alatt kell tartani. Amúgy a pápák aktivitása sem csökkent. II. Pál
pápa (1464-71) találta ki a hírhedt karneváli zsidófutamot: kalappal a fejükön
kellett végigfutniuk a Corsón a Palazzo Veneziáig, a rájuk eresztett bikák és
szamarak elől. VIII. Ince (1484-92) ediktumot adott ki a spanyol zsidók ellen:
aki vonakodott felvenni a kereszténységet, azt száműzték a félszigetről. IV.
Pál 1555-ben közzétette a Cum nimis absordium című bulláját, amellyel a
zsidókat gettóba kényszeríttette. A bulla hangsúlyozta, hogy „a zsidók
Krisztus-gyilkosok és mivel alkatuknál fogva rabszolgák, eszerint is kell bánni
velük.” A bulla egy külön lakterületet jelölt ki a számukra, amelyet az első
zsidó elkülönítés helyeként szolgáló velencei öntöde (ghetto) után neveztek el.
Római gettónak a Tiberis partján egy 200×300 méteres maláriás területet jelöltek
ki és egy magas fallal övezték, amely közé 4-5 ezer embert zsúfoltak össze.
Higiénia gyakorlatilag itt nem létezett, ezért elterjedt a hiedelem, miszerint
a zsidók büdösek, ami csak a kereszteléssel tűnik el. A főinkvizítorból lett
pápa, V. (Szent) Pius (1566-72) bullájában a zsidókat kitiltotta a Pápai Állam
teljes területéről Róma és Ancona kivételével, ahol megerősítette gettóba
zárásukat. XII. Leó 1826-ban rendeletet hozott, amelyben újra gettókba
tömörítette a zsidókat és kötelezte a térítésükre küldött papok beszédeinek
meghallgatására. Mindezt azzal is tetézte, hogy egy járvány alkalmával
megtiltotta, hogy gyógykezeljék őket, mivel „ez ellentmond a természeti
törvénynek”. A római gettó csak 1870-ben szűnt meg, amikor az olasz csapatok
elfoglalták Rómát és királyi rendelet biztosította számukra a szabadságot.
Íme,
az antiszemitizmus vázlatos egyháztörténete. A keret, amelyet a szélsőséges
nacionalista eszmék csak új tartalommal töltöttek meg. A katolicizmus elsőszámú
ellensége ugyanis nem a fasiszta állammodell vagy a náci ideológia. A
katolicizmus ellensége a demokrácia és az emberek autonóm társulásai. Ne
feledjük, hogy a csalatkozhatatlanság pápájának, IX. Piusnak csalatkozhatatlan
kijelentései máig érvényben vannak. Ő volt, aki az 1854-ben kiadott Quanta Cura
enciklikájában a vallásszabadságot a „halál szabadságának” nevezte és
kijelentette, hogy „a lelkiismereti szabadság mellett kardoskodó értelmetlen és
helytelen hittételek, illetve hangoskodások a legveszedelmesebb tévelygést
jelentik – amely nyűg, egy ország legfélelmetesebb réme.” Az 1864-ben kiadott
Syllabus Errorum bullában elítélte a modern civilizációt, a demokráciát, kiállt
az állam és az egyház egysége mellett, kimondta, hogy a római katolicizmus az
egyetlen igaz vallás, és ennek érvényesítése érdekében előírta az erőszak
alkalmazását is. Íme, néhány tanulságos részlet a Tévedések Jegyzékéből:
„Tévedés a következőket állítani: Mindenki szabadon választhatja meg és
gyakorolhatja azt a vallást, amelyet ő az értelem világosságával igaznak tart.”
(15. sz. tévedés) „Tévedés a következőket állítani: Az egyháznak nincs jogában
erőszakot alkalmazni és nem rendelkezik sem közvetlen, sem közvetett világi
hatalommal.” (21. sz. tévedés) „Tévedés a következőket állítani: Korunkban
túlhaladottá vált, hogy a katolikus vallás legyen az egyetlen államvallás, míg
más istentiszteleti formák ki vannak rekesztve… (Épp ellenkezőleg:) Korunkban
elkerülhetetlenné vált, hogy a katolicizmus legyen az egyetlen államvallás, és
a vallás-gyakorlat minden más formája megtiltassék… Súlyos hiba volt, hogy a
protestánsok ugyanolyan jogokat bírnak, mint a katolikusok. Szent kötelesség
őket elnyomni.” (77. sz. tévedés) „Tévedés a következőket állítani: A római
pápa megbékülhet, és meg is kell békülnie a haladással, hozzá kell szoknia a
liberalizmushoz és a modern civilizációhoz.” (80. sz. tévedés) Hogy mindez ne
csupán a kinyilatkoztatások szintjén maradjon, IX. Pius pápa 1862-ben olyan
konkordátumot kötött Equadorral, amelyben a római katolicizmust államvallássá
tették, és egyben megtiltották minden más vallás gyakorlását. Az equadori
alkotmányt ennek megfelelően úgy módosították, hogy „csak katolikusok
tekinthetők az ország polgárainak”. Nem véletlen, hogy IX. Piust II. János Pál
pápa 2000 októberében boldoggá avatta.
Ahogy
a szekularizációs törekvések Róma ellenségévé tették a polgári társadalmakat,
úgy lettek szövetségessé számára azok, akik a kölcsönös előnyök alapján
igényelték eszmei támogatását. XI. Pius pápát ebben még az olasz katolikus
néppárt sem érdekelte, inkább támogatta a fasiszta Mussolinit. Kijelentette
róla, hogy „a Gondviselés küldte” és 1929-ben megkötötte vele a Lateráni
Konkordátumot. Ennek 1. cikkelyében kinyilvánították, hogy Olaszország
hivatalos államvallása a katolikus. (E cikkelyhez képest a Vatikán Állam és a
vatikáni bank megalapítása is hátrébb szorult.) Törvényen kívül helyezték a
protestantizmus terjesztését, valamint az állami és magán-iskolákban (!)
kötelezővé tették a katolikus hittanórákat. Minderről Adolf Hitler így írt a
Völkischer Beobachter 1929. február 22-i számában: „A tény, hogy a római kúria
békét kötött a fasizmussal, arra mutat, hogy a Vatikán sokkal inkább megbízik a
jelenlegi politikai realitásban, mint amennyire megbízott az előző liberális
demokráciában, amellyel nem volt képes kiegyezni… A katolikus egyháznak a
fasiszta Itáliával kötött egyezménye minden kétségen felül bizonyítja, hogy a
fasiszta eszmevilág közelebb áll a kereszténységhez, mint a zsidó liberalizmus
vagy az ateista marxizmus eszmevilága, amelyekhez a katolikusnak nevezett
(német) Centrumpárt olyannyira kötődik.”
Aki
Hitler szokásos egyoldalú megállapításai közé sorolja a fenti sorokat, annak
nincs más dolga, mint a náci Németország kialakulását felidézni. Hitler soha
nem jutott volna hatalomra Pacelli bíboros, XI. Pius pápai nunciusának
segítsége nélkül, aki a Katolikus Centrumpártot felhasználva előbb a kormányba
juttatta a Führert, majd a felhatalmazási törvény kierőszakolásával be is
betonozta annak hatalmát. Hitler cserébe 1933. július 20-án konkordátumot
kötött a Vatikánnal, ezzel erkölcsileg is legitimálva a nemzetiszocializmust.
Hitler 1933. július 22-én így írt erről a náci pártnak szóló levelében: „Azzal,
hogy a Vatikán megállapodást írt alá az új Németországgal, a katolikus egyház
elismerte a nemzetiszocialista államot. Az egyezmény világosan és egyértelműen
megmutatja a világnak, hogy annak állítása, miszerint a nemzetiszocializmus
vallásellenes volna, szemenszedett hazugság.”
Ennek
a konkordátumnak azonban olyan ára volt, ami intő jel lehet a ma
kereszténydemokratáinak is. Hitler felszólította a Katolikus Centrumpárt
vezetőit, hogy önként oszlassák fel magukat és legyenek lojálisak a náci
párthoz, aminek teljesítését Pacelli is megerősítette: „Hitler kancellárnak a
Centrumpárt feloszlására vonatkozó határozott szándéka egybeesik a Vatikán azon
óhajával, hogy a pártpolitikával elfogulatlan maradjon, és hogy a katolikusok
tevékenységét a pártokon kívüli Actio Catholica szerveződésre korlátozza… A
katolikusok a Szentszék és a nemzetiszocialista kormány által megkötött
diplomáciai szerződésben találják meg mindazokat a garanciákat, amelyek
politikai érdeleik képviseletét szavatolják”. Ebből következett, hogy az egyház
szemet hunyt nemcsak a zsidóüldözések, de a világi katolikus vezetőkkel való
leszámoláskor is. A nácik ugyanis 1934. június 30-án, az un. hosszú kések éjszakáján
kivégezték az Actio Catholica elnökét, Dr. Erich Klausnert, továbbá a Katolikus
Sportszövetség elnökét, Adalbert Probst, a katolikus Der Werage Weg
szerkesztőjét, Dr. Fritz Gerlichet is.
XI. Pius 1937-ben a Mit brennender Sorge enciklikájában ugyan aggodalmát
fejezte ki a nácizmus térhódítása miatt, azonban nem ítélte el sem az
antiszemitizmust, sem a nemzetiszocialista eszméket. Hitler tűrőképességét
azonban ez is meghaladta. A Vatikánhoz delegált és a körlevél miatt aggodalmát
kifejező német nagykövetet Pacelli bíborosnak kellett megnyugtatnia, hogy a
Szentszék és Hitler közötti „megszokott baráti kapcsolatok a lehető leghamarabb
helyre fognak állni”. Így is lett.
XI.
Pius tisztázatlan halála után (Eugene Tisserant bíboros, a bíborosi kollégium
titkára szerint meggyilkolták), Pacelli már XII. Pius pápaként elsőként Hitlert
üdvözölte: „A kiváló Adolf Hitler Úrnak, a Német Birodalom Vezérének és
kancellárjának” szóló üdvözletét külön is megerősítette az új pápai nuncius
révén, aki Hitler ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett berlini
fogadáson tolmácsolta a „Szentatya legmelegebb jókívánságait” azzal, hogy
„Németország katolikusai forró imádságokkal esedeznek a Führer és a Birodalom
előmeneteléért”. XII. Pius egy szóval sem szólalt fel soha a náci fasizmus,
vagy a holocaust ellen. Trier püspökének így írt: „Ebben a rémítő háborúban
csak egyetlen célt követünk, anélkül, hogy szem elől tévesztenénk: a Szentszék
pártatlanságának őrzését.” Berlin püspökének pedig ezt írta: „Atyai szeretetünk
az Egyház nem-árja gyermekei iránt olyan, mint a többiek iránt. A jelen
helyzetünkben nem tudjuk mással segíteni őket, csak imáinkkal.” XII. Pius
nemcsak a népirtásokról szóló hírekre nem reagált, de még akkor sem szólalt
meg, amikor a római zsidókat szinte az ablaka alól hurcolták el. Méltán kapta
az utókortól a „hallgató pápa” nevet.
Jóhiszeműen
azt gondolhatjuk, hogy a Vatikán kapcsolatát a fasiszta Olaszországgal és a
náci Németországgal a kényszer szülte, ám ez soha nem jelentett eszmei
azonosulást. Azoknak, akik szerint egy szabadon szerveződő pápai állam Krisztus
országát építené, azokat hadd emlékeztessem csupán a pápa világi hatalmának
utolsó letéteményesére, IX. (Boldog) Piusra. Ő liberális pápaként azzal kezdte,
hogy szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, mivel azonban az 1848-as
forradalom során menekülni kényszerült, visszatérte után rendőrállammá tette az
egész pápai államot. A könyveket és újságokat cenzúrázták. A politikai vétségek
külön papi bíróság, a Santa Consulta elé tartoztak, ahol az inkvizíciós
hagyományok szerint a vádlottakat nem szembesítették a tanúkkal és védőket sem
fogadhattak. 1856-ban ediktummal ugyan eltörölte a máglyahalált az inkvizíciós
ítéleteknél, de továbbra is alkalmazta a vagyonelkobzást, a száműzetést, az
életfogytig tartó börtönbüntetést és súlyosabb esetekben a titkos kivégzést. Az
angol nagykövet Európa szégyenének nevezte a pápai börtönöket, ahol mintegy
8000 olasz hazafit tartottak embertelen körülmények között – a falhoz láncolták
őket és semmilyen mozgást nem biztosítottak a számukra. 1861-ben, az Olasz
Királyság megalakulásakor a Viktor Emánuelt éltető tömeg közé lövetett. Mindezt
nehéz lenne a korszellemmel magyarázni.
Akik
viszont abban hisznek, hogy egy alkotmányában (alaptörvényében) deklaráltan
keresztény állam, amely tartalmilag mindenekelőtt a katolikus identitására
büszke, az erkölcsében a szeretet és igazság alapján szerveződik, azoknak
álljon egy másik példa. A 20. században volt már egy európai állam, amely
önmagát a tiszta katolikus hit alapján definiálta. A Független Horváth Állam.
Ez az ország államformáját tekintve hivatalosan királyság volt, de ténylegesen
az usztasa vezér, Ante Pavelić irányítása alatt állt, akit a hatalomba
kerülését megelőzően XII. Pius pápa személyesen áldott meg a teljes usztasa küldöttséggel
együtt, hogy rekatolizálja Horvátországot. A kormány 1941-es megalakulása után
Alojzije Stepinac érsek a zágrábi székesegyházban felszentelési
istentiszteletet celebrált részére, mint a horvát nép felkent vezetőjére:
„Miközben ünnepélyesen fogadjuk Önt, mint a Vezért, addig csillagok Istenének
áldását kérjük Önre, mint a népünk Vezetőjére.” Stepinac egyúttal ünnepélyes
fogadalmat tett, hogy mindig támogatni fogja az usztasa tevékenységeket az „új,
katolikus ország” létrehozásában.
A
katolikus mintaállam létrehozásához először minden intézményt arra köteleztek,
hogy alkalmazkodjanak a kánonjog betűjéhez. 1941 április 25-én betiltották a
cirill betűs publikációkat, rá egy hónapra törvényen kívül helyezték a zsidók
és katolikusok közötti házasságot, előírták a hivatalok és szellemi
foglalkozások „árjásítását”, és május végére pedig elkezdődött a zsidók
deportálása a danicai koncentrációs táborba. A parkok bejáratánál és
tömegközlekedési eszközök ajtaján a következő felirat jelent meg: „Szerbeknek, zsidóknak,
cigányoknak és kutyáknak tilos a bemenet.” A Bosznia-Hercegovinát is magába
foglaló horvát állam 6,7 milliós lakosságából összesen 3,3 millió volt a horvát
katolikus, több mint 2 millió szerb ortodox, 700 ezer bosnyák, cigány vagy
muzulmán és 45 ezer zsidó, ezért a tiszta katolikus állam rövid távon történő
megteremtésének egyetlen módszereként a népirtást tűzték ki célul. Ezt Mile
Budak oktatásügyi miniszter 1941 július 22-én így fogalmazta meg: „A szerbek
egy részét megöljük, egy másik részét kitelepítjük, a maradékot pedig
kényszerítjük, hogy fölvegye a katolikus vallást. Ez utóbbiakat majd magába
olvasztja a horvát elem.” Az ortodox szerbek erőszakos átkeresztelkedésének
elvét Dionizio Jurić, Pavelić gyóntatópapja fogalmazta meg a legegyszerűbben:
„Minden szerbet, aki elutasítja a katolikus vallás felvételét, halálra kell
ítélni.” Az átkeresztelkedéshez egyúttal megkívánták a keresztlevél kiváltását
is. Ennek fontosságát Glina község példája is megmutatta: 1941 május 14-én a
lakosokat kényszerítették, hogy részt vegyenek az Új Horvátország
megalakulásáért tartott hálaadó szentmisén. A mise után Casimir páter, a gunići
kolostor apátja baltákkal és késekkel felfegyverzett usztasák élén a szerbeket
egy nagyobb terembe terelte, ahol felszólította őket, hogy mutassák be
keresztlevelüket. Azt a kettőt, aki rendelkezett az okmánnyal, futni hagyták.
Ezután bezárták az ajtókat és mindenki mást lemészároltak, miközben Casimir
atya kegyes imádságokat mormolt. Egy év sem kellett hozzá és az Új Horvátország
szerb lakosságának 30 %-a katolikus hitre tért. Ez újabb bevételi forráshoz
juttatta az egyházat: egy keresztlevél kiállítása ugyanis 180 dinárba került,
aminek megfizetése sokak teljes vagyonát felemésztette. Alojzije Stepinac
zágrábi érsek mindezekről rendszeres jelentés küldött a Vatikánba – egy 1943
május 18-i levelében ezt írta: „e napig 250 ezer ortodox szerb tért meg az
Isten egyházába.”
Akik
nem tértek át a katolikus hitre, azoknak maradtak a gombamód szaporodó a
koncentrációs táborok – csak a jasenovaci haláltáborban 1941 decemberétől 1942
februárjáig 40 ezer szerbet végeztek ki, de mivel ez kevésnek bizonyult, ezért
1942 júniusa és augusztusa között már 66 ezer embert gyilkoltak meg ott. Külön
megsemmisítő táborokat hoztak létre a gyermekek megölésére is. 1941 és 1945
között összesen 500 ezer szerbet öltek meg. Az 1941 szeptemberében végrehajtott
nagyszabású pogrom értelmi szerzője Tugomire Soldo ferences rendi pap volt. Egy
olasz tudósító arról számolt be, hogy a barát kezében feszülettel hadonászva tüzelte
az usztasákat, hogy öldössék le egy Banja Lukától délre fekvő falu szerb
lakosait. A jasenovaci haláltábor parancsnoka a szintén ferences rendi Miroslav
Filipović volt, akinek három rendtárs segítője közül Brekalo „atyát” 1944-ben
maga Pavelić tüntette ki a Zvonimir Királyi Rendje érdeméremmel a haza
megkülönböztetett szolgálatáért. A Bosanki Novi haláltábor helyettes
parancsnoka egy másik ferences, Grga Blažević volt. E papok tevékenységére
Stepinac érsek és a pápa személyes küldötte, Ramiro Marcone olasz bencés apát
is áldását adta. Az ortodox templomok, kolostorok és lakóházak kifosztása révén
elkobzott értéktárgyak mind a ferences templomokba kerültek, ahonnan később a
Vatikánba vándoroltak.
II.
János Pál 1998-ban boldoggá avatta Stepinac érseket, akiről XVI. Benedek a
2011-es horvátországi villámlátogatásakor külön is megemlékezett, kiemelve,
hogy képes volt – szavai szerint – “felülemelkedni a kor szellemén” és egyúttal
boldog Stepinac közbenjárását kérte Horvátországért, az egyházat és a civil társadalmat
“ma érő kihívásokkal szemben”.
Íme
a „keresztény állam”, amelyet a politikusok annyira szeretnek citálni. A közös
értékrend, amire Európának büszkének kell lennie. Mire is valójában? Arra a
szellemi hatalomra, amely ereje teljében olyan cáfolhatatlan eredményeket ért
el az egyetemes emberiség szolgálatában, mint a tudatlanság, a szegénység, az
inkvizíció, a vallásüldözés állandósítása. A világbékéért imádkozóknak csak egy
rövid adalék: a történettudomány álláspontja szerint a középkorban 75 háború
indult közvetlenül valamely pápa kiátkozásának következtében milliók halálát
okozva.
A
fentiek ismeretében önkéntelen sóhajként szakad fel a kérdés: Isten, ha
létezik, hogyan engedhette mindezt? Miért nem öntött tiszta vizet a pohárba,
hogy tisztán lássuk, hogy ezek az Ő nevében cselekednek, de nem az Ő akarata
szerint teszik?
Ne
gondoljuk, hogy Isten bizonytalanságban hagyta az emberiséget e felől. Ő jó
előre megmutatta azokat, „amik ezek után lesznek” (Jelenések Könyve 1:20). A
Biblia mintegy kétszáz hiteles – vagyis jó előre közölt és utóbb be is
bekövetkezett – próféciája mellett tíz (!) hatalmas próféciában adta meg a
történelem perspektivikus leírását, tömörségében is olyan pontossággal, hogy
lehetetlen eltévednünk. A Dániel könyvében, a Máté evangéliumában – és a vele
szinoptikus Márk és Lukács evangéliumban –, Pál apostol II. Thesszaloniki
levelében és a Biblia utolsó iratában, a Jelenések Könyvében világos képet
kapunk az emberi történelemben zajló nagy küzdelem részleteiről és annak
lezárásáról. Isten több ezer évvel előre feltárta előttünk az európai
egységtörekvéseket és annak a hatalomnak a természetét is, amely „helyébe áll
és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy Istentiszteletre méltónak mondatik,
beül az Isten templomába és Istenként kijelentve magát.”
Itt
az ideje feltenni a helyes kérdést: ha valaki egy Istent helyettesíteni akaró
hatalom (alap)törvényeit erkölcsi mércének fogadja el, és azt másokra nézve is
kötelezővé teszi, az egyezhet-e Isten erkölcsi rendjével? Vessünk össze két
állítást. Az egyik szerint „az egyedül igaz vallás a katolikus és apostoli
egyházban áll fenn… Nem üdvözülhetnek tehát azok, akik nem akarnak belépni az
egyházba, vagy nem akarnak megmaradni benne” (II. Vatikáni zsinat, Lumen
Gentium dogmatikus konstitúció). A másik szerint: „ahol az Úrnak Lelke, ott a
szabadság.” (II. Korinthusi levél 3:17) és „aki szomjúhozik, jöjjön el, és aki
akarja, vegye az élet vizét ingyen ajándékként.” (Jelenések Könyve 22:17)
A
történelem tanúsága szerint a hatalmi kereszténység tanítása és gyakorlata – a
vele eszmei szövetségben lévő más egyházakkal együtt – ellentétben áll a Biblia
erkölcsi igazságaival. A magyar alaptörvény pedig – a vele eszmei szövetségben
levő sarkalatos törvényekkel együtt – kifejezetten az egyházakkal való múltra
épít és ezen a háttéren határozza meg magát. Vagyis aki e törvénnyel nem áll
ellentétben, az Isten törvényével kerül szembe! Ki mellett döntünk, kinek a
beszédét fogadjuk el igaznak?
A
hittel szemben nem a hitetlenség áll. A hittel szemben az elhitetés áll. Ezért
emeli az alaptörvény önmaga fölé a Nemzeti Hitvallást, amire Pascal szomorú
szavai érvényesek: „Mivel az emberek nem tudták megtenni az igazságot
hatalomnak, ezért megtették a hatalmat igazságnak.”
Nekünk
már csak egy kérdés maradt : alávethetjük-e lelkiismeretünket ennek a
hatalomnak? Vagy másképpen: „Mi egyezsége Krisztusnak Béliállal?” (II.
Korinthusi levél 6:15) Mindazok, akik most az elhitetés nyáj-melegét érzik,
előbb-utóbb dönteniük kell, hogy kinek a véleményét fogadják el. Az igazság
ugyanis nem plurális! Vagy amellett döntünk, aki „átváltoztatja magát
világosság angyalává,… ki mind az egész föld kerekségét elhiteti” (II.
Korinthusi levél 11:14; Jelenések Könyve 12:9) vagy amellett, akihez mindig
fordulhatunk tisztánlátásért, mert „Őnála van a bölcsesség és hatalom, övé a
tanács és az értelem.” (Jób Könyve 12:13)
_____________________________________________________________________
Kapcsolodo cikkek : Hamis karizmatikus egyhàz làthatovà vàlik
Tony Palmer hirtelen halàla - Modern inkvizicio
Inkvizicio szelleme ma is ugyanaz (magyar felirattal 54 perc)